"Mi mindennel kell megküzdenie egy nem hallónak? Hogyan kell megvívnia a mindennapok apró harcát – amelyekre az egészséges ember nem is gondol – gyerekként, diákként, majd dolgozó nőként, a feleség és az anya szerepében? Mindezt együttérzésre és elgondolkodásra ösztönző, sokszor mosolyra késztető, kedves történetek füzérével meséli el a szerző, több tapintatot, figyelmet, megértést kérve a „kevésbé szerencsés” embertársak iránt, akik ugyanúgy teljes életre vágynak." (Bonnie Poitras Tucker)
Merő udvariasságból lehajolsz a szemkontaktushoz, vagy megborzolod a
haját, ha valami „aranyosat” mondott? Ajjaj, a fogyatékkal élő
embertársaid üzenik, hogy egy kicsit inkább vegyél vissza az efféle
„gondoskodásból”!
Már a bemutatkozásnál kompenzálsz
Nyilván mindenkinek jólesik, ha tekintettel vannak rá, ám ha átléped a határt az udvarias tudomásulvétel és a leereszkedő sajnálat között, akkor mindkettőtökkel alaposan kiszúrsz.
Kerekesszékes beszélgetőpartneredhez például még véletlenül se hajolj le, mert ezzel csak tovább hangsúlyozod a nyilvánvalót.
Tartsd szem előtt, hogy olyan is akad köztük, akiknek a
mozgáskorlátozottsága a kezeket is érinti – ők csak nagy nehézség árán,
vagy sehogy sem tudnak veled kezet fogni, így rendkívül ügyetlen pillanat lesz, ha mégis megpróbálsz parolázni.
A legjobb, ha őszintén mosolyogva biccentesz a bemutatkozáskor.
Gyerekként kezeled
Furcsa ezt leírni, hiszen nyilvánvalónak tűnik… de mégis muszáj, hiszen a fogyatékkal élők joggal kifogásolhatják a gügyögést.
Vannak, akikből egy kerekesszék látványa eleve anyai ösztönöket csal elő, s ők ilyenkor észre sem veszik, ez mennyire nem illendő.
Értelmi képességcsökkenés esetén még ennél is kellemetlenebb lehet a helyzet. Előfordulhat, hogy a beszélgetőpartnered valóban kisiskolás szinten mozog szellemileg, de ettől még ne nyomj a kezébe kifestőkönyvet!
A gesztusokkal is bánj óvatosan: a hajborzolásnak és a pofazacskó-csippentésnek semmi létjogosultsága nincsen.
Kínos kérdésekkel bombázod
„Próbáljunk ki egy kis szerepjátékot! Odamegyek hozzád, kedvesen bemutatkozom, aztán a kezedre pillantok. Amikor észreveszem, hogy nincs rajtad karikagyűrű, rögtön neked szegezem a kérdést: hú, miért vagy szingli?
Vagy már az elvált nők klubjába léptél?” – írja egy kerekesszékes lány az egyik tematikus fórumon.
Gondolj csak bele, mennyire bunkónak tartanád a kérdezőt ebben a szituban, és mennyire nem értenéd, mi köze ennek egy hétköznapi beszélgetéshez…
A következő kérdések tiltólistásak, amennyiben nincs meg a baráti nexus köztetek:
– Mi történt veled?
– Miért vagy kerekesszékben?
– Betegség vagy baleset?
– … és hogy működik nálad a szex?
Feltételezed, hogy „rosszabb” az élete
A nem fogyatékkal élők gyakran beleesnek
abba a hozzáállásbeli hibába, amit így lehetne a legszemléletesebben
összefoglalni: „hát… legalább élsz.”
Az ítéletben benne van egyfajta keserűség, hogy az illető nem csinálhatja azt, amit akar, vagy ha mégis, akkor elképesztő erőfeszítéssel és előkészületekkel jár a számára.
Az „én nem tudnám ezt végigcsinálni”-féle biztatás sokkal inkább minősül sértésnek, elvégre a sorok között ott van, mennyire szörnyen borzasztóak lehetnek a mindennapjai a másik félnek.
Semmiképpen ne közöld tehát első körben, mennyire inspirál a kitartása valakinek csak azért, mert eljutott a találkozótok helyszínére.
Szigorúan úgy kezeled, mint bárki mást
Figyelj, mert most jön a csavar! Az eddigiek alapján feltételezhetted, hogy minden bajt megold, ha ugyanúgy bánsz a fogyatékkal élőkkel, mint bárki mással.
Pedig egyfajta asszertív körültekintésre és segítőkészségre szükség van – amitől a másik fél nem érzi, hogy hatalmas betűkkel a homlokára lenne égetve a könyörgés. Ne álljon a köztetek lévő kommunikáció útjába a rettegés, hogy mindent jól csinálsz-e!
Ha bizonytalan vagy valamiben, egyszerűen kérdezd meg. Sokkal jobb átvészelni a kérdésfeltevés és a válasz néhány kínos másodpercét, mint a sokkal tovább tartó feszült esetlenséget.
Az internetes fórumok egyébként szuper lehetőséget kínálnak arra, hogy fogyatékkal élőkkel ismerkedve első képből kapj cáfolatot a tévhitekre.
Magyarországon minden tizedik ember valamilyen hallásproblémában szenved, a siketen születettek száma azonban szerencsére ennél jóval kisebb. A nagyothallás a leggyakrabban tapasztalható érzékszervi probléma: többszöri fülgyulladás, vagy nagyobb zajártalom már okozhat kisebb mértékű halláskárosodást. Ezzel még többé-kevésbé együtt lehet élni, hiszen a nagyothallók hallásmaradványukra támaszkodva még képesek beszédre, szájról olvasással elegyítve. A hivatalos orvosi meghatározás szerint siketnek minősül az, akinek hallásvesztése 90 dB, illetve annál nagyobb. Az ő kommunikációjuk kivitelezhetetlen a beszélt magyar nyelvvel.
Az ember legfontosabb kommunikációs eszköze a beszéd. Információkat közlünk, kérdéseket teszünk fel, vagy egyszerűen érzéseinket közöljük. Az egészséges emberek számára elképzelhetetlen teljes csendben élni...
A siketek halló társaikhoz hasonlóan boldog családi életet élhetnek, sportolhatnak, még telefonálhatnának is, ha mindegyikük számára elérhető lenne a fax készülék, vagy a szövegíró telefon. A legfontosabb tényező, a kommunikáció megoldása, hiszen a gondolatok kifejezése, a véleménynyilvánítás lehetősége minden ember számára alapvető szükséglet.
A kommunikálás módja számos körülménytől függ: például meghatározó az életkor, amikor a siketség kezdődött, a siketség típusa, a hallásmaradvány mértéke, a szájról olvasási készség, a beszédkészség, a személyiség, a családi környezet, az iskolázottság foka, vagy az intelligencia. Néhány siket csak a beszédet, vagy csak a jelnyelvet, valamint a jelnyelv, az ujj ABC, a beszéd, az írás, illetve a testbeszéd és az arckifejezés egyfajta kombinációját használja. A hallók és siketek kommunikációjának többféle módja lehet: az a fontos, hogy a halló fel tudja ismerni, mely módszerek kombinációja a célravezető.
A legismertebb a HSL (Hungarian Sign Language = magyar jelnyelv) - vizuális-gesztikulációs nyelv, mely nyelvtanában és szókincsében eltér a magyar nyelvtől. A jelbeszéd kiegészítés a szájról olvasáshoz, mely kéz-pozíciókkal megerősíti a száj mozgását. Elterjedt még az Ujj ABC, amikor kézzel formáljuk az abc betűit. Ennek előnye, hogy pontos, viszont igen lassú. A többi kommunikációs forma ezeknek a kombinációja, a különböző módszerek teljesen szabadon keverhetők egymással. A hallók és siketek közti kommunikáció legnagyobb gátja azonban a hallók hozzáállása. Igen gyakran előfordul ugyanis, hogy egy "nem értem" kézlegyintéssel meg sem próbáljuk megérteni őket. Nem a tökéletes jelbeszéd, vagy gesztikulációs rendszer elsajátítása a fontos, hanem az, hogy akarjunk a siketekkel beszélgetni, legyen türelmünk gondolataikat megérteni.
Hiszem, hogy az életet azért kaptuk, hogy növekedjünk a szeretetben. Hiszem Istenem, hogy bennem vagy, miként a nap a fényben, és az illat a virágban. Fény a sötétben! Hang az én csöndemben!
Hiszem az örök életet, Hiszem, hogy ott enyémek lesznek azok az értékek, melyeket most nélkülözök, és hogy odaát csodaszép otthonom lesz, tele színekkel, zenével, a virágok hajladozásával és szeretteim arcával.
Siket vagy süket? Van-e a jelnyelveknek nyelvtana, és hasonlít-e a környékbeli beszélt nyelvekére? Ki lehet-e találni tippeléssel, mit jelentenek a jelek - egyáltalán mindig ugyanazt jelentik-e? Minderről, sőt még többről is szó esik cikkünkben, Obamával és indiánokkal!
Sokan úgy képzelik, hogy a jelnyelvi beszélők mind megértik egymást, mert a jelnyelv univerzális. Ezzel szemben az igazság az, hogy rengeteg különböző jelnyelv létezik, ezek közül egyesek többé-kevésbé kölcsönösen érthetőek, mások viszont egyáltalán nem! A jelnyelvek között is hasonló rokonsági kapcsolatok léteznek, mint a beszélt nyelvek között, de nem azok mintájára. Például a Magyarországon használt magyar jelnyelv az osztrák jelnyelvvel van rokonságban. Ez valószínűleg azért alakult így, mert az Osztrák-Magyar Monarchia idején Bécsben képezték a siketek tanárait; Szlovákiában és Csehországban is megfigyelhetőek ugyanilyen hasonlóságok. (Érdekes, hogy amikor amerikai kutatók felmérték a régió jelnyelveit, azt várták, hogy az orosz jelnyelvre fognak hasonlítani, és ez egyáltalán nem igazolódott be.)
Tévhit: A jelnyelveknek nincsen nyelvtana
Többféle olyan téves elképzelés is létezik, ami szerint a jelnyelvek valamilyen tekintetben nem teljes értékű nyelvek. Ilyen például az, hogy pusztán a mondanivaló egyszerű elmutogatásával állnak elő, és nincsen nyelvtanuk. Mintha a "Peti keresi a láncfűrészét" helyett azt mondanánk, hogy "Peti keres láncfűrész".
Ez a tévhit valószínűleg onnan ered, hogy a jelnyelvi jelek jobban hasonlítanak az általuk jelölt dolgokra, mint a beszélt nyelv hangsorai. Így a jelelést elnézve néhány szót be lehet tippeléssel azonosítani – például a magyar jelnyelvi “terhes” elég egyértelműen a mama hasára vonatkozik (habár az odavezető “szeretkezés” már kevésbé kézenfekvő!). Ebből adódik a következtetés, hogy a többi szó is hasonló, csak a nagy sebesség miatt nem egyértelmű. A nyelvtani elemek korántsem ilyen szembeötlőek, és innen már csak egy lépés azt gondolni, hogy nem is léteznek!
A jelnyelveknek igazából ugyanolyan bonyolult nyelvtana van, mint a beszélt nyelveknek. Sőt számos beszélt nyelvekre jellemző nyelvtani jelenségnek a megfelelője is létezik jelnyelvekben, akár olyan esetben is, ha az adott földrajzi terület beszélt nyelve nem tartalmazza ezeket! Például a magyarban sok esetben elhagyhatóak a névmások, az angolban nem (ezt pro-dropnak hívják a nyelvészek). Mondhatjuk, hogy “Esik.”, míg angolul muszáj, hogy a mondatnak alanya legyen: “It is raining.” (Kb. “Az esik.”) Ez alapján azt várnánk, hogy az amerikai jelnyelvben szintén nem lehet elhagyni így az elemeket, pedig igen!
Egy másik érdekes példa, amiben az amerikai jelnyelv a magyar beszélt nyelvre hasonlít: mindkettőre jellemző a topikalizáció. Ez kicsit leegyszerűsítve azt jelenti, hogy azok a dolgok, amiket ki szeretnénk emelni, a mondat elejére kerülnek:
A kutya a macskámat kergette. → ebben nincs topikalizáció
A macskámat kergette a kutya. → ebben viszont van
A beszélt angolban csak nagy nehezen lehet hasonlókat kifejezni. “My cat was the one that was chased by the dog”? Az amerikai jelnyelvben viszont ugyanaz történik, mint a magyarban, sőt még egy nyelvtani jellel (a szemöldökök felvonásával) is jelzik azt, hogy a macska a mondat topikja.
A következő videóban egy amerikai siket fiatalember rémtörténetet jelel. Látható, hogy ha nem ismerjük a nyelvet, akármennyire lelassítjuk, akkor sem értjük meg, miről van szó:
Tévhit: A jelnyelvi jelek nem rögzítettek
Ez a tévhit az előzőhöz hasonlít, csak nem a nyelvtanra, hanem a szókészletre vonatkozik: eszerint a szavak az adott pillanatban keletkeznek, ahogyan éppen jól esik a beszélőnek. Ezzel szemben az igazság az, hogy a jelnyelvek jelkészlete ugyanannyira előre meghatározott, mint a beszélt nyelveké. (Ez nem jelenti azt, hogy ne keletkezhetnének új szavak szóalkotással, mint bármilyen természetes nyelvben.)
Tehát ha egy siket embertársunknak összevissza kalimpálunk a levegőben, azzal nem jelnyelvet fogunk előállítani, hanem inkább csak felidegesítjük. Írásban is vannak kerülendő kifejezések: a “süket”, “süketnéma” szavakat általában pejoratívnak érzik (a siketek nagy része egyébként sem néma...), hasonlóképpen a “jelbeszéd” és “mutogatás” használata a jelnyelvre is lebecsülő és azt a benyomást kelti, hogy fogalmunk sincs a témáról.
Tévhit: A jelnyelveket csak siketek használják
Habár a siketek alkotják a jelnyelvi beszélők legnagyobb csoportját, azért korántsem csak ők használnak valamilyen jelnyelvet. Ide tartoznak még a siketek halló családtagjai, a jeltolmácsok, azok az emberek, akik valamilyen okból kapcsolatba kerültek a siket közösséggel, vagy egyszerűen érdeklődnek a téma iránt.
Aki hall is és valamelyik jelnyelvet is beszéli - mint például Stephen Torrence -, csinálhat dalokat tolmácsoló videókat:
Léteztek és léteznek olyan jelnyelvek is, amelyeket elsősorban halló emberek használnak. Például a gyarmatosítók megjelenése előtt az észak-amerikai indiánok számos különböző csoportja ugyanazt a jelnyelvi pidgint használta közvetítőnyelvként. Ez a Plains Indian Sign Language, ami ma is létezik, de a kihalás szélén áll.
Olyan elszigetelt vidékeken, ahol a siketség genetikailag gyakoribb, gyakran kialakulnak olyan jelnyelvek (nem pidginek!), amelyeket a halló lakosság is ismer és használ. Ilyen például a ghánai Adamorobe falu vagy egy izraeli beduin közösség.
Tévhit: A jelnyelvek mind mesterséges nyelvek
Sokan úgy képzelik, hogy a jelnyelvek mind úgy alakulnak ki, hogy egy jószándékú pedagógus kitalálja a jeleket, aztán megtanítja őket a siket gyerekeknek. Ez talán onnan ered, hogy az ábécé betűinek léteznek jelelt megfelelői, amelyek rendszerint tényleg mesterséges eredetűek. Viszont ezt az ujjábécét általában csak akkor szokás használni, ha valamit le kell betűzni, például ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy hogyan kell írni annak a politikusnak a nevét, akivel aktuálisan tele van a média. Meglehetősen lassú és nehézkes módja lenne a kommunikációnak az állandó betűzgetés.
A következő videóban egy fiatal hölgy arról beszél amerikai jelnyelven (angol felirattal), hogyan kezdtek el használni Obama nevére a kényelmetlen betűzés helyett egy külön jelet. Az anyanyelvi jelelőknek rendszerint van saját név-jelük, de az amerikai elnököknek általában nem szokott lenni:
