Gyerekek jelelnek

Annyira aranyosak, olyan ügyesen jelelnek (ameriaki jelnyelven).

Kik ismernek minket?

Dudás Sándor :
Kik ismernek minket?

Szájmozgásokon tűnődve,
szavakon
gondolat-utakon,
a csöndsivatagban
védtelenek vagyunk nagyon!
Hűséggé szegődött erők
táplálják a kiküzdhető,
emberibb világ hitét.
Arcunkon
féltékeny szomorúság,
mert nem lehet,
eléggé sosem lehet
megszolgálni a hitet,
amiért élnünk érdemes.

Kopog a csend

Csontos Márta: 
Kopog a csend

A csend ujja kopog szemem ablakán,
hívogatón int a távolság ezüst fénye,
szétterül a sötétség szőnyege a mélyben,
képzeletem tánca életem szépsége.

A csend virága tapad fakó ajkamon,
lelkem szélviharba kavart fonnyadás.
Sebzett nyelvemen vércseppek a szavak,
utam ezernyi feltépett forradás.

Szobrom megreped a csend oszlopán,
tenyeremen örvénylik sugár-röptű fényem,
szívemre hallgatag gyökér ereszkedik,
a kegyelem határán elhamvad az éden.

Bárány-gyapjas csend ölel szorítva,
méreg-vödörbe fullad a ragyogás,
dohog az üresség, morajlik a semmi,
dermedt húrokra ragad a kiáltás.

A csend hideg oltárán fekszem,
gyertyalángba cseppen a száguldó idő,
lüktető anyagom pillanatnyi lényeg,
a mondatok határán megfakul a jelző.

Harcban áll velem a csend ereje,
a szótlanság fegyvere füstöl utamon,

kóbor visszhang táncol eszelősen,

a csend üledékén fennakad az alkalom.

Fagyott betűk rajzanak sötéten,
néma válasz kúszik nyirkos barlang-falon,

kóbor érintésem villan a hajnal uszályán

tombolásom üres kattanás a roncsokon.

Kérdésem meglapul a csend súlyán,
mélyrétegek közt keresem a jelet,

kristályporként keringek a sűrűségben,

s a szemcsékből lassan kirajzolódik a felelet.

Mosolyka gondolata

Hozleiter Fanny , Mosolyka dedikálás közben

"Az élet nem azzal mérhető, milyen sokáig lélegzünk, hanem a pillanatokkal, amiktől elakad a lélegzetünk."
(Hozleiter Fanny)

Kép forrás

Jász Napló

 

Ahol nagy a szeretet ...

“Ahol nagy a szeretet, ott mindig történnek csodák.” 

(Willa Cather)

A legszebb dolog

A legszebb dolog 

(10 perces rövidfilm)

 :)

Siketek Szigete

Jelnyelvet tanuló gyerekek a 19. század végén

"Minden fogyatékosság csak addig elviselhetetlen, amíg a közösség kirekeszti"

Siketek Szigete

…Az óceánon van egy gyönyörű sziget, ahol olyan sok siket él, hogy mindenki érti a jelnyelvet. Ezt egy vendégük mesélte, aki járt is ezen a helyen. Ott minden családban akad legalább egy siket, ezért az orvos, a postás, a boltos is elboldogul a jelekkel. Hiszen mindenkinek lehet legalább egy siket rokona, akitől, akiért megtanult jelelni. A siketek állapotukba belenyugodva, boldogan élnek ezen a szigeten. Sem mások értetlenségétől, sem környezetük idegenkedésétől nem szenvednek. A természet szépsége veszi őket körül. Mi más kell.

Bár a sziget léte korábban sem volt titok, az ottani siketközösség életéről 1895-ben szerzett tudomást a nagyvilág a Boston Sunday Herald cikkéből. Pedig akkor már felbomlóban volt az a különleges életforma, amely a publicitást kapta.

A 17. század végétől benépesülő, de a 18. század elejétől zárt közösségként létező szigeten idővel olyan nagy számban születtek siketek, hogy létezésük az ottlakók életformáját is meghatározta. Szinte mindenki kétnyelvű lett: az angol mellett legalább alapfokon elsajátította a jelnyelvet, vagyis annak egy helyi változatát (Martha's Vineyard Sign Language (MVSL). 1854-ben itt minden 155 szigetlakóra esett egy siket, míg a szárazföldön 6000/1 volt az arány. Úgy éltek az emberek, mint egy siketutópiában: viszonylag sok gyermek született siketen, ám míg a külvilágban kirekesztés volt az osztályrészük, Martha’s Vineyardon ugyanúgy gazdálkodtak, családot alapítottak, mint a többiek. A templomban a családtagok fordították számukra a prédikációt, de az orvostól a hivatalnokig mindenki jelelt alapfokon. Sőt halló emberek – halászok – is használták egymás között a jelnyelvet a nyílt vízen.

De miért születtek ilyen sokan siketen? És miért esett szét lassanként ez a különös közösség a 20. században?

A helyiek az Isten akaratára, a várandós anyát ért traumára, vagy arra gyanakodtak, hogy a siketség ragályos, de a konkrét okokra csak a 20. században derült fény. A siketség néha két-három nemzedéket is kihagyott egy családon belül, ezért Nora Ellen Groce (Everyone Here Spoke Sign Language: Hereditary Deafness on Martha’s Vineyard. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1985) arra következtetett, hogy egy recesszív gén volt a felelős a siketség öröklődéséért.
A gént egy közös ős örökíthette át: az 1694-ben a szigeten letelepülő siket Jonathan Lambert, akinek hét gyermeke közül kettő is örökölte a fogyatékosságot. A siket alapító atya mellett más korai telepesek is hordozhattak recesszív géneket, hiszen a szigeten letelepülő puritánok mind ugyanonnan: az angliai Kentből, egy Weald nevű helységből érkeztek. Egy elmélet szerint innen hozták magukkal a később a szigeten elterjedt jelnyelvet is. Egyébként a széles körben csak a 19. században meghonosított siket jelnyelveket megelőzően több gesztusokon alapuló kommunikációrendszer is működött a világban. A különböző síksági indián törzsek a nyelvi nehézségek áthidalására használtak jelnyelvet, az ausztrál bennszülöttek a vadászathoz, egyes katolikus szerzetesrendeknél a hallgatási fogadalom alatti információcseréhez.
Amikor a sziget megszűnt zárt közösség lenni, a szigetlakók tanulás, munka céljából hagyták el, és helyükre idegenek költöztek be, a siketek számának növekedése is megtört, és a 20. századra olyan mértékben csökkent, hogy néhány évtizeden belül már alig maradt olyan, aki nem közvetlenül érintettként ismerte volna a jelnyelvet. De a végső tanulság mégsem a belterjesség felszámolásához kapcsolódik, hanem ahhoz, hogy minden fogyatékosság csak addig elviselhetetlen, amíg a közösség kirekeszti. Amint hétköznapinak tekinti és integrálja, az érintettek megpróbáltatásai hirtelen zsugorodni kezdenek…

( Thomas Hart Benton festménye, Az úr az én pásztorom egy Martha's Vineyard-i idős siket házaspárt ábrázol, 1926 (3.)

* Gondolatolvasó, 162.o. Európa Könyvkiadó, 2013

Forrás

Facebook