Kopog a csend

Csontos Márta: 
Kopog a csend

A csend ujja kopog szemem ablakán,
hívogatón int a távolság ezüst fénye,
szétterül a sötétség szőnyege a mélyben,
képzeletem tánca életem szépsége.

A csend virága tapad fakó ajkamon,
lelkem szélviharba kavart fonnyadás.
Sebzett nyelvemen vércseppek a szavak,
utam ezernyi feltépett forradás.

Szobrom megreped a csend oszlopán,
tenyeremen örvénylik sugár-röptű fényem,
szívemre hallgatag gyökér ereszkedik,
a kegyelem határán elhamvad az éden.

Bárány-gyapjas csend ölel szorítva,
méreg-vödörbe fullad a ragyogás,
dohog az üresség, morajlik a semmi,
dermedt húrokra ragad a kiáltás.

A csend hideg oltárán fekszem,
gyertyalángba cseppen a száguldó idő,
lüktető anyagom pillanatnyi lényeg,
a mondatok határán megfakul a jelző.

Harcban áll velem a csend ereje,
a szótlanság fegyvere füstöl utamon,

kóbor visszhang táncol eszelősen,

a csend üledékén fennakad az alkalom.

Fagyott betűk rajzanak sötéten,
néma válasz kúszik nyirkos barlang-falon,

kóbor érintésem villan a hajnal uszályán

tombolásom üres kattanás a roncsokon.

Kérdésem meglapul a csend súlyán,
mélyrétegek közt keresem a jelet,

kristályporként keringek a sűrűségben,

s a szemcsékből lassan kirajzolódik a felelet.