Dudás Sándor: Csönd, madárral, válogatott versek. Szerzői kiadás, 2009
A költészettörténet tele van csöndekkel (A jó Csönd-herceg; „Szoktatom szívemet a csendhez”; „csöndzsákból hangot lop”, hogy csak a legismertebbekből emeljünk ki), de Dudás Sándor csöndje más. Nem azért, mintha madár társulna mellé – gondolhatnánk: a költő magányosan áll a tájban, és csak madárdal hallik –, nem: ez a költő valóban teljes csöndben él, a hallássérültek külön világában. Buta tapintatoskodás, félreforduló sajnálkozás nélkül írhatjuk ezt róla, hiszen bátran vállalja a másként létezés minden előnyét és hátrányát, őszintén beszél fájdalmairól és örömeiről. Megerősítem: beszél, és nem vall, nem tesz vallomást; a pátosz és az önsajnáltatás idegen az ő jellemétől. Amit verseivel, ezzel a kötettel tesz, az bevezetés: az olvasó bevezetése egy különös, kevesek által átélhető életbe. A kötet felfedező útra invitálja közönségét, és a megtett út végén valóban gazdagabbak leszünk egy másként nem megismerhető világ élményével.
Közismert idegélettani jelenség, hogy azok az emberek, akik valamely érzékszervük csökkent vagy teljesen hiányzó működésével élnek, azoknak a többi érzékelő szervük kifinomultabb, mintegy átveszi a gyönge vagy hiányzó érzetek-észleletek szerepét. Dudás Sándor könyvét azzal a kíváncsisággal kezdtem olvasni, vajon milyen érzetek-észleletek jelentkeznek erősebben, kidolgozottabban költészetében, amelyek a hallás hiányát pótolni tudják.
Természetesen a szem, a látás adománya a legelső, a legfontosabb a tájékozódásban, a világgal való ismerkedésben. Ezért olyan erős a fény szerepe e versek képeiben: „Levél árnya fényben táncol” (12 – az arab számok a továbbiakban is az oldalszámokat jelzik); „A fényben áttetsző fürtök érnek” (56); egy fátyolfinom képben: „Gyöngyházderengés: / felhőfény borong / a tájon” (59); a fénynek negatív párja, a sötétség felé árnyai is vannak: „A felhő sugárzás, / bár szürke fény, / de érezve tudjuk: / előbb-utóbb kisüt ama Nap, / s fennen ragyog! // Áldott a fény!” (61). A fény teljes hiányára is van gyönyörű, egyszavas képe (a tömörítés e fajtáját a 20. század legjobbjai munkálták ki): „Kagylóéjszakák csillaga” (9). A fény néha bántó is lehet, ha beleszúr az intimitásba: „(A lélek-mély / – túl / a tudható / világon –, / nem Isten-rész-e, / fény-sebzett álom?” (61). A fény – a lét meghatározója. Fontosságát pontosan érzi a költő: „Akiknek a tiédnél / teljesebb életük, / nem tudják, / a hangtalanságba / milyen érzésekkel, / fénnyel vagy bezárva” (76). Élénkek, tiszták, ragyogóak ebben a világban a fény megjelenési formái, a színek is: csupán egyetlen példa: „Színre szín nyomul. Pompázik az ég. / Mint gondatlan festő palettája, / kékre rózsaszín, bíborra sárga – / Fényanyánk minden színe rajta ég!” (12).
A szent, a fenséges, a csodálatos – a hallássérült számára – egyetlen hatalmas Fülben magasztosul fel a könnyes-kedves apokrifben, a Betlehem-ben: „Napkeleti bölcsek, három, / sivatagban, teveháton / Betlehembe igyekeznek, / tisztelegni a Kisdednek. / Mintha egyetlen fül volna / hármuk, s a Mindenség szólna: / ’Örvendjetek!’ – egyre hallják / szívük néma ujjongását” (85, kiem. Sz. E.). Nem hang szól, a Mindenség szava érzik a szív belső dobbanásában. Különös, egyedi Natività.
A szemmel látásban kifinomultabb érzékű ember a látványt jobban érzékeli-értelmezi, mint az, aki minden érzékszervét használja. A személyiséget pusztán az arc látványából megérteni – különös adomány. „Arcok rejtetlen könyvéből / próbálom az embert érteni. / Belevésve a kor, bele, amit mutat, / vélt titka – benső rezdülései. // Nyílt testbeszéd. Az arcjátékban / a tudattalan, a mondatlan, az elhallgatott (…) // Szemekben magány jégzajlása. / Kavargás: vágyak, szeszélyek, / s lobogásukban megfejthetetlen, / halálban oldódó szenvedélyek. (…) / Történelem az arc, élő műved, / szobrász-idő (…) // Kit a csönd világa zár / s szellem és szerelem vezet, / arcok szótárából is próbál / érteni embert, életet” (81-82).
Egy arcról megismert jellemnek – nem akárkinek: Montágh Imrének – a hangját is képes belsőleg felidézni: „Sokszor még szinte a / hangját is hallom a festményembernek.” És: „Gondolatban hallható / szavak hívják / tovább” (52). Montágh nevének említése mellé kívánkozik a felszabadító felismerés, a közösséggé kovácsolódás élménye: „A szájmozgásokból, gesztusokból / érzem, Ember vagyok” (45).
Tapintási, mozgásérzékelő észleletei is élénkek: a legláttatóbb, legátérezhetőbb az az észlelet-transzfer, amit többször is említ – számára feltehetőleg ez a legfontosabb: a hanghullámok rezgésszerű terjedésének átvétele: „hangrezgést csontom vezetett” (47), „hozzád bújva, csontvezetéssel / érzékelni-érteni hangod” (113); majd a tapintás-élmény modulációi: „zizzen a / papír – kézzel érzékelem” (49); „Érzékelem: koccan a kanál” (59); „Lábbal érzékelt neszek: / avar zörren, ág reccsen.” (79). És egy teremtésközeli pillanat, egy versben, amelynek már a címe is beszédes (Mozgó csönd): „A szemeim elé dobta / szájmozgását a tenger, / Isten eltanulhatatlan beszéde” (107).
A transzfer-érzékelés, párosulva a széleskörű műveltséggel – a szövegek mögött hatalmas olvasmányélmények szerveződnek, hogy segítsék a gondolatot –, létrehozott a költőben egy különös belső hallást, amelynek révén versritmusokat érez meg, tanul el és alkalmaz maga is. AKemény Simon balladájá-t a ballada-műfaj eredeti magyar mértékében, az ősi felező nyolcasban írja (7). És feltehetően a magyar nyelv olvasáson keresztüli elsajátítása révén használja – sok hallónál pontosabban – a hangok megnevezéseit: tudja, hogy a füveknek nesze van, a fácán rikolt, a bagoly huhog (5); tudja, hogy ha valaki lelkesen énekli a nótát, akkor az fújja: „Ám halld, nem a halál / dalát, az életét / fújják, gyertyáikat / gyújtva a gesztenyék” (6); a lomb és a fa nála issusog (11, 12), az ág reccsen, a dongó zúg (12), zizzen a papír (49).
Szerepük van a szagoknak, illatoknak is e hangtalan világban: a galamb „mézillatú ágra száll” (11), az éjszakák sörszagúak (37), az erdőnek illata van (54).
A látvány, a mozgás- és tapintásérzeteknek ebben a színes kavalkádjában szívesen ölelkeznek egymással a különféle észleletek, és hozzák létre az impresszionistákkal vetélkedő szinesztéziákat: „Csókcsönd nyílik: ibolyakék. / Éber, barna csönd: sas köröz” (20); a fenyveséneke ózondús (17), sok a lombot megelevenítő kép: „A hajnali fényben súlyos, / lombzsoltárokat énekel szememnek” (53), ismét egyszavas jelzőként: „Lombtömör csönd” (35). Dudás művelt költő: tudja, hogy szinesztéziával nemcsak az impresszionisták élnek, de a századelő más izmusai is: „Merengve nézem / az ablakon át / szimbólumod, lét, / küzdő, lila láng!” (62). A Tájkép azért örökölt Juhász Gyulától: „Sárga zizegéssel / elhullámzó búzatenger / összeér az éggel” (57).
A tény, hogy a költő nyíltan, mindenkivel egyenrangúként beszél sérültségéről, még nem jelenti azt, hogy nincsenek hiányérzetei, s e hiányok nem okoznak fájdalmat. Erről is képes kendőzetlenül írni. A csöndnek adományozott jelzői ezért nemcsak pozitívak, de legalább olyan gyakran feljajdulók is: „Irgalmatlan csöndben bujdokol az ének” (49); „Halmozott csöndre áradt a fény” (51); van, hogy egy esemény puszta rögzítésében ott rezdül a fájdalom: „Fájt a beálló némaság – / mert a hallókészülékem //eleme kimerült” (50). Az édesanyjáról írott, egyszerűségükben emelkedett szavak egyszerre adóznak köszönettel a fáradhatatlan igyekezetért és fájdalommal a sikertelenségért, amely kudarc kettejük kapcsolatában mesévé változott: „Fülemhez hajolva / tanított szavakra, / dalokra, hangokról / tudjak legalább. / Nyelvem alól / színes tollú madarak / röppentek fel” (80). Az édesanyához a test melege köti, szeretetéért nem kell megküzdenie. Nem ilyen egyszerű azonban a kapcsolatteremtés – főként nem a párválasztás – az egészségesek világából érkezettekkel. „Kép-teli világ! / Úgy szóltál / akkor, / nem éreztem fel / a hiányzó hanghoz!” (60). A Négy sor egy nehezen világra hozott, viszonzott szerelem rövid krónikája: „ Amíg megértetem Veled, / Amíg megérteted velem – / Harc, kétesélyes gyötrelem. / Nincs még egy ilyen szerelem” (130). Ilyen küzdelmeket nem lehet az Én általános derűjével megvívni. Dudásnak vannak szavai a szenvedésre: „a gombostűre szúrt bogár / vergődik így a fájdalom / végső önkívületében / ahogy magamat vállalom” (131). Sokszor teszi magányossá, védtelenné a sérültsége: „Falusi béke. Dél. / Lehet, kong a harang. / Szóbeszéd? Madárfütty? / Semmi zaj, semmi hang! // (…) Érzékjáték. Semmi, csak tévedtem megint. / Azt hiszitek, lehet / idillben élni így?” (74).
Dudás, minden fájdalma, hiányérzete ellenére teljes életet élő költő, akinél a panasz hangja mellett nem ritka az öröm, a boldogság szava sem. Megbűvölt szerelmese a természet szépségének: „Kél nyomában lombsusogás: / siess, siess, te kedves nyár!” (11); természethimnusz az egészZugliget-vers (17); a tavaszt váltó nyár megszemélyesítései: „Ibolyakötényes / nővére messze jár – / arany verőfénnyel / köszönt az ifjú nyár” (18); a természettel egybeolvadó Örök nyár-vers egésze (34); valamint egy szép új adalék az Eső monotematikus Rózsa-számához (2005/4): a Külön a rózsák című óda az emberiségnek talán legszentebb virágához (125).
Aki ennyire egy a természettel, gyakran érezheti úgy, hogy a természet is részt vállal az ő életéből: empátiával fordul felé. A népdalszerű, népdalküszöbbel kezdődő vers az alkonyi színek melankóliájával kíséri a költő borongós hangulatát: „Nem esik, csupán / felhős a kedvem” (25). Egy mitikus vers, az univerzális természetet megmozgató Orpheusz-kísértő az elemek tombolásával, kínlódásával festi alá a költő egyetlen menedékét, az éneket (32). Ugyanígy vesz részt énekeinek, dalainak megfogalmazásában a Jegenye főszereplője, s a kapcsolatnak egy bensőségesen szép versszakot köszönhetünk: „Titkunk: éjjel lejönnek / ágaira a csillagok. Hármasban / beszélgetünk, amíg csak álomba / nem ringat a közös csend” (53). A Felhőfényegészében a természet részvéte kíséri a költő hangulatát (57-62).
Dudás számára a természet szeretete az életöröm egyik legfőbb forrása: szinte megelőzi a testi örömöket is (Délután, 134). Az öröm és a remény a természetben való áhítatos feloldódásban teljesíti be az élet szépségét (12), a szerelem boldogsága is természeti élménnyel egyesül (Téli idill, 14; Emlék, 40).
A világban való tájékozódás alapjai a gyermekkorban megismert mesék („mesékkel rokonítom az életet” 5), amelyek természetszerűleg az anya alakjához kapcsolódnak: „A megszenvedett teremtés hitével / mesék varázsát bűvölted csöndzárta / magányomra: láthassam Tündér Ilonát, / hangok világáról tudjak legalább” (31). Egy váratlan szóösszetételben mesehősök tulajdonságait ruházza a mesélőre: „a várakozás csalán-ruháját öltöd / magadra: hazavársz.” (31, kiem. Sz. E.). Éveinek számát jelképező meselények veszik körül az idős Nagymamát: „Ül a kertben, lelkén / évek zúgnak át. / El-elszundikál. / Én látom csak: / vállain ül, / csőrében tartva a csöndet, / kilencven madár!” (32).
Természet, mese, anyanyelv mellé magától értődően társul a szülőföld. A neki szenteltTöredék: „mint gyöngyhalász, / tengermélyből / felhozva / kagylóéjszakák / csillagát – / nézlek, Mindenség / gyöngyszeme: hazám” (9). A haza, a szülőföld szeretete az egész magyar kultúra megismerésének igényét keltette fel a költőben, aki hódolata jeléül verset szentel Petőfinek (többet is), Faludy Györgynek, a 100 éves Nyugat-nak, a színész Zenthe Ferencnek és a magyar oktatásban és civilizációban betöltött szerepének fontosságához képest méltatlanul elfelejtett Cházár Andrásnak, aki a hallássérültek jelbeszédét meghonosította és elterjesztette. A nagyszerű gyógypedagógus tevékenységére joggal figyel és figyelmeztet: a sérültségük okán magukat elkülönített kisebbséghez tartozónak érzők kettős identitástudatának meghatározásában nagy szerepet játszott a részben nemzetközi jelnyelv elsajátítása. A gondolkodásában, írásában, olvasói gyakorlatában, érzelmeiben magyar tudatú költő az itthoni – gyakran hátrányos – lét („A szemmel hallók kezére / nem ütsz, ugye, hazám?”) mellett a jelnyelv elsajátításával részévé vált a hallássérültek nagy nemzetközi közösségének is: „Láttam / a nyelv-változat / összetartó erejét. / Egyenlőségérzetet, / lelki tartást ad” (93).
A közösséghez tartozás érzését nemcsak a jelnyelvi közösség adja meg a költőnek, hanem a munka szeretete, becsülete is. Tisztelettel ír egy köszörűsről: „Arca különös: áhítat a munka, / mint Istennek volt a teremtődő világ” (27). A Koszorú apámnak ajánlást viselő vers nemcsak a munkás apával való azonos sorsot vállalja, hanem az ő halála után is társ munkásokkal: „Ingázó munkások, / várunk a hajnali buszra. / (…) Tudunk egymás örömeiről, / gondjairól. // A szájmozgásokból, gesztusokból / érzem, Ember vagyok.” Ezeknek a sorstársaknak az érdekében szól a szubjektív lírai verseknél határozottabban, emelkedettebben a hangja. „Hűséggé szegődött erők / táplálják a kiküzdhető, / emberibb világ hitét. // Arcunkon féltékeny szomorúság, / mert nem lehet, / eléggé sosem lehet / megszolgálni a hitet, / amiért élnünk érdemes” (22). S ennek a hitnek a megingását is jelzi egy közösségért kiáltó vers, amelyben magáról elszánt portrét fest: „büszke tekintetű, merész / költőd a jövőbe néz, / szülőfalum!” , majd a bizakodást rezignáció váltja fel: „Azon a jövő-képen, / akkor régen / – tanúm / az ég –, / jobban boldogult a nép!” (78). Egyetlen helyen köti csupán dátumhoz, mely „régi jövő-kép” ígért különb életet: az Október fénye című, Nagy Imre emlékének és a Petőfi nevével fémjelzett „ama örök Márciusnak” állított versben (89-90).
Lehetne méltatni a kötet változatos műfajait a balladától a románcig és a dalig, hosszúverseinek epiko-lírai menetét, a balladisztikusság és az epikusság 19. századot idéző, ínyenc ízeit, az epikussággal ellentétes, feszesen tömör megfogalmazásokat (az említetteken túli megkapó, egyszavas kifejezéseket: „sziklapillanat”, „dzsungeléj”, „perckáprázat”, „Máriacsönd virrasztja Magzatát”, „elnéző, bölcs Lajosmosoly”), ezek mind árnyalnák a kötetről alkotott képet. Árnyalnák, de lényegében nem másítanák azt az érzésünket, hogy olyan belső világba adatott számunkra bebocsáttatás, amely belső világ mindig a külsőre, ránk figyel, rólunk ítélkezik, feltárja életünk közös pontjait, egymásrautaltságunkat. Segít nekünk megérteni a „csendes világot”. Valóban gazdagodunk általa.
Forrás
